2011. április 15., péntek

Keserédes

Ez a tavasz elég különleges a számunkra. A Nagy az idén érettségizik, már szinte csak napok kérdése. Én pedig még nem készültem fel. Arra, hogy elengedjem. Hogy nélküle lássam az itthoni mindennapokat. Hiába tudom, hogy eljön ez az idő. Hiába készülök rá tudatosan majd egy éve, még nem vagyok készen. Persze főleg érzelmileg visel meg, annak ellenére, hogy valahol legbelül tudom, nincs miért aggódnom. Okos, éretten gondolkodik. Ő bezzeg a maga lassan 19 évével készen van meglépni a szükségeseket. De nekem akkor is csak a kicsi fiam, akinek minden apró lépésére emlékszem. A napra, amikor megszületett, amikor a kórházból az első albérletünkbe hazavittük. Arra amikor kibújtak a fogai, az első bizonytalan lépéseire. Ma már egy fejjel magasabb nálam, már lefutja a maratoni távot, a cipőiben pedig akár csónakázhatnék is... De ha ez egyáltalán lehetséges még jobban szeretem, mint amikor kis csomagként megérkezett. Mert ismerem. Most még. És igen büszke is vagyok rá, hogy az aki. A jellemére, a döntéseire, arra a különleges emberkére, akivé vált. A hitére, amiről nem csak beszél, de a küzdelmekkel együtt meg is éli. És ha erre gondolok már nem is fáj annyira, hogy el kell engednem. Itt az ideje, hogy Ő is belevágjon a nagy kalandba, amit életnek hívunk. Én meg majd a partvonalról szurkolok, mert nekem akkor is az én pici fiam marad...
Györgyi

2 megjegyzés:

Editfolt írta...

Én is pont ebben a cipőben járok. Akár én is írhattam volna ezeket a sorokat!Ez az élet rendje. Amikor mi ekkorák voltunk nem így éltük meg ezt a dolgot mint most Édesanyaként. Nekünk is jó életünk van de reménykedjünk, hogy nekik még könnyebb lesz boldogulni!

LuAnn írta...

Google translator does not translate too well sometimes, but I believe your son is graduating? Congratulations to him and to you, but I do understand your feelings. It is hard to see them grow up and be on their own yet that is what we work toward their whole lives. My two are both grown, and it still seems like it went way too fast.