20 éve

vagyok a felesége a férfinak, akit szeretek. 20 éve igazítom a lépéseimet az övéhez. A jó időkben és a nehezekben is. Amikor jó kedvem van és amikor borongós akkor is. Mert összetartozunk. Mert amikor igent mondtam neki (és ezzel nemet mindenki másnak), akkor a gyönyörű érzések mellett az értelmemmel és az akaratommal is kimondtam: csak Te. Hosszú idő. Még leírni is furcsa, hogy az életem nagyobbik részét feleségként, családos emberként éltem le. (Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy még éppen innen vagyok a negyedik X-en.) És bár nagyon okosan kell bánnom az időmmel, hogy a csak nekem fontos dolgok is beleférjenek a mindennapjaimba, el sem tudom képzelni az életem Nélküle (nélkülük). Mert fontosak. Jóval fontosabbak, mint a ma oly sokat emlegetett önmegvalósítás. Ami persze így sem elérhetetlen álom, csak gondosan tervezett apró idők folyamata. Boldog vagyok. Még 20 év után is. Ilyen egyszerűen és mégis sokfelé ágazó módon. Aki átélte tudja, aki nem annak lehet, hogy hiába is magyaráznám.
Tegnap volt az évfordulónk. Olyan ajándékot kaptam, hogy sírtam örömömben. Mibe került? A ráfordított időbe, energiába, kreativitásba. Talán egyszer megmutatom. Most csak annyit mondhatok: Köszönöm.
Györgyi